2009 május 5. | Szerző: Plur |
A konklúziót nem vontam le az előbb.
Arra jutottam, hogy egyedül vagyunk. Vannak mellettünk ideig-óráig szerelmek, barátok, családtagok. De sosem örökké. Sosem mindig. Elég félelmetes, hogy egyedül kell gyakorolnunk a felállást, mert egyáltalán nem biztos, hogy lesz ott valaki, aki felsegít. De olyan biztos lesz, aki visszalök (- talán kicsit túlzásba viszem. Én sem szeretem, amikor valaki ennyire borúlátó és a sorsán nyavalyog)
Azt hiszem, sosem megyek férjhez. Hazugságnak gondolom az egészet. Valahogy olyannak tűnik nekem, mintha a házassággal az emberek egy baromi sebes folyású, széles folyamon akarnának átevezni, csak nem tudnak egyedül. És a folyóparton valaki abból csinál üzletet, hogy tutajokat árul, de csak két ember vehet egyet.Ezért az emberek összeállnak, aztán átvergődnek a folyón. Van, hogy közben valaki átszáll egy másik hajóra, vagy leesik.Van, hogy a társa utánanyúl, megtartja. És a végén partra száll két megöregedett, csalódott emberi lény, akik, ha már így megérkeztek, együtt maradnak a végsőkig. Különösebben jó ez nekik? Érdemes volt nem átszállni másokhoz? Érdemes volt támaszt nyújtani a másiknak?
Hallottam már ezt is, azt is. Nem tudom, mit higgyek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
“A bölcsesség nem állomás, ahová egyszer megérkezel. A bölcsesség maga az út; a te bölcsességed az, ahogyan utazol rajta.” (Tatiosz: Platón és Ortogenész)
Fura én hiszek a szerelemben. Rengeteg csalódás után még mindíg “szeretek szeretni”. “Egy az mi tudható szertni kell és szeretve lenni jó!” Önmagadat is szeretned kell,hogy szertehess másokat. Kapcsolatok jönnek mennek, pont ezek kellenek hogy olyanná válj amilyen vagy.Ne akarj görcsösen valakat magad mellé csak hagyd magad sodorni az árral. Járj nyitott szemmel lehet,hogy akit keresel nincs messze csak láss túl az önsajnálaton. Bocsi monológért Puszi