2010 április 2. | Szerző: Plur |

 Namost. Én utálom, ha korlátoznak a szabadságomban. Viszont. Ha meg nem ugrálnak kellően körbe, akkor meg azt érzem, hogy nem szeretnek.

Ebbe ha logikusan belegondolunk, akkor azért van némi ellentmondás részemről.

Sosem szerettem, ha nagyon ragaszkodtak hozzám. Egyrészt nem tartom magam egy olyan fantasztikus genetikai csodának, aki nélkül nem ember az ember. Másrészt meg egyszerűen feszélyez a dolog.

Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam ezen. Több forrásból is megkaptam ömlesztve, de régről is voltak ilyen kritikák. És az ebben a kellemetlen, hogy a barátaimat, családtagjaimat bántom ezzel. Nálam ez egyszerűen azért sem megy, mert úgy érzem, hogy a számomra aránytalanul sok találkozás egyszerűen “hígul”, nem tudok olyan minőségben és olyat nyújtani, amivel meg lennék elégedve.

Csak ezt értesd meg a szeretteiddel.

És a poén, hogyha visszavonultam az elefántcsont tornyomba, akkor meg szeretem magam elhagyatottnak meg magányosnak érezni, pedig egy frászt, hiszen pont én utasítom rendre és ezzel taszítom is el kicsit az embereket.

Fene se érti. Magamat meg végképp nem.